Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zádkiel visszahívó tekintete

 

 

 

A hajnali fényben először csak elmosódottan körvonalazódott ki a kék sziluett. A lány óvatosan nyitotta ki a szemét az ágyban, félt, hogy csak álmodta az egészet és egyszer csak eltűnik az Égi Tünemény. A nagy szilvakék szárnyak azonban nyugodtan pihentek az Angyal háta mögött, miközben puhán leült az ágy szélére és bársonyos kezét gyengéden végighúzta a lány homlokán. „Zádkiel vagyok. Az érzelmi sérülések Gyógyító Arkangyala. Engem küldött, hogy elmondjam, már nem kell sokat várnod Rá. Úton van Feléd.” A lány először tanácstalanul nézett a ragyogóan kéklő szemekbe. A hosszú, sokszor kínzóan fájdalmas út, ami mögötte volt bizonytalanná és talán kicsit bizalmatlanná is tette, hitte is, amit az Angyal súgott, meg nem is. Felült az ágyban, megfogta Zádkiel kezét és bár kicsit remegett még mindig a varázslatos látványtól, mégis izgatottan kérdezte: „De hát mi tartott ilyen soká? És miért Téged küldött maga helyett?” Az Angyal ismerte jól a lány türelmetlenül lüktető erejét, rohanó gondolatait, azonnal-akaratát, így hát szárnyait óvatosan összegömbölyítve lassú mozdulattal, kényelmesen neki dőlt az ágy támlájának és nyugodt mosollyal válaszolt.

„Az Idő Ura még korlátokat állított közétek, hisz bölcs meglátással tudta jól, Neked rendezni valód van még. Ne Őt okold! Valójában te késleltetted az Idő Szavát. Legbelül még nem voltál kész Rá. Azért engem küldött, mert én őrzőm Őt mostanában, és kapcsolatba akart lépni Veled, hogy tudd, tudja ki vagy, érez téged, de szüksége van még gyógyító támogatásomra. Közben az Égi Tanács is úgy döntött tudatják Veled, készülj, mert szüksége lesz a Te gyógyító erődre is! Vannak olyan sebesülések, amiket nem elég angyali erőkkel gyógyítani, Földi Szerelem kell hozzá. Néha nehéz lesz. De nem szabad feladnod.” A lány ijedten nézett az Angyalra, és még erősebben szorította a fénylő kezeket. „Megsérült?! De hát mikor elváltunk, még erős volt és egészséges! Mi történt vele?!”

Zádkiel szomorúan sóhajtott és elgondolkozva az ablak felé nézett. Tudta, nem mondhatja el a lánynak azokat a fájdalomba veszett ütközeteket, gyilkos lélek tőröket, amiket a férfi hosszú inkarnációk végtelen csatamezején égetett a lelkébe. „Kapott eleget. Néha igazul. Máskor igaztalanul.” Szólalt meg halkan. „Most visszatér Hozzád. Dönts el, kell –e így sebesült lélekkel is? Tudod –e igazán szeretni Őt? Meg tudod –e gyógyítani a szerelmeddel? Vállalod –e Őt ÍGY, ahogy van? Te dönthetsz. Mi tiszteletben tartjuk szabad akaratodat.”

Felállt az ágyról és megindult az ablak felé. Az angyal szárnyak lágy suhogással felkavarták a szoba levegőjét és félrelibbentették a Nap első sugarai előtt a püspöklila függönyöket. „Én segítem Őt mindenképp a gyógyulásban. Mit döntesz?”  A lány lehunyta a szemét. Fájdalom, öröm, mámoros boldogság és félelem kavargott a szívében. „Ő a Társam. Nem fogom cserbenhagyni. Küldhetitek. Övé a szívem.”

Zádkiel elmosolyodott. Jó válasz, gondolta magában. Bízott a lány erejében és bátorságában. „Süss neki szilvás lepényt! Jó sok fahéjjal! Imádni fogja!” Kacsintott vidáman búcsúzóul, miközben puha fényörvényt kavarva maga körül egyre feljebb emelkedett, hogy megvigye az Égi Tanácsnak az örömhírt: a szerelem ereje meggyógyítja a földi világban a sokat harcolt, összetört, fájdalmát takargató férfi lelket végre.       

A lány miközben visszafeküdt az ágyba kezébe gyűjtötte a paplan redőiben megbújó mélykék angyaltollakat és az arcához szorította. Erőt merített belőlük. Mézillatú álomba ringatta az Angyal búcsú érintése, de még hallotta Zádkiel távolból elmosódó szavait: „Mond meg a Többieknek is, nyissák meg a szívüket, mert a Férfi Energiának szüksége van a Női Szív szeretetére! Szüksége van a lágyságra, a megnyíló elfogadásra, a puha ölelésre, a bíztató suttogásra, a gyógyító simogatásra, a reményt adó mosolyra! Össze vannak törve. Olyan vastag falakat emeltek maguk köré, amiket csak Ti tudtok áttörni. De nem harccal! Ezt soha ne feledd! Csak szerelemmel. Lágysággal. Türelemmel. Gyógyító léleklátással.” A lány már messze járt. Visszatért egy útra, amelyről majdnem letévedt. De az Üzenetet vitte magával a lelkében.   

 

------------------------------------------------- 

 

 

 

 

Szent  Mihály ideje

 

 

 

Hosszú és fárasztó nap volt mögöttük. Idegen országban, idegen szobában tértek nyugovóra, idegesen és elgyötörten az utazás során felmerült újabb és újabb váratlan bonyodalmaktól. A lány hamar elaludt mellette, de ő csak forgolódott az ágyban, nem tudott kikapcsolni. Érezte, valami készül. Valami szokatlan, nyugtalanító, valami félelmetes van a közelében, ami egyre közelebb és közelebb ólálkodik hozzá. Nem akarta felkapcsolni a lámpát, a lány nehogy felébredjen, így csak a függöny redői között besurranó halovány holdsugár hozott némi fényt a szobába. A hold fénye mellett azonban egyre erősebben érezte egy nagy fekete alak körvonalait kibontakozni pontosan az ággyal szemben. Racionális, a kőkemény üzleti világban sokat tapasztalt férfi létére próbálta meggyőzni magát, hogy valójában nem lát semmit, csak a fáradság és a stressz játszik vele őrült játékot. A fekete alak azonban nem mozdult. Szemei vörösen izzottak és mélyen a férfi szemébe fúródtak.

Az Ördög lassan közelebb jött az ágyhoz és egy papírt nyújtott a döbbent férfi felé. „Írd alá a szerződést!” A férfiből hirtelen elszállt a rémület és harciasan az Ördög vörösen izzó szemébe nézett: „Menj a fenébe!” Az Ördög kajánul vigyorgott. „Pedig rossz helyzetben vagy. Nem kéne ilyen fene becsületesnek lenned. Mit játszod meg magad? Hisz erre vágysz régóta. Figyeltelek." És gúnyos kacajjal az ágyra dobta a sötétvörös papírokat. A férfi ekkor nagy lendülettel felkelt és egyenes tartással mélyen belenézett az Ördög vörösen izzó szemébe: „Soha nem foglak téged szolgálni! Takarodj az életemből!” Az Ördög a férfi erejét megérezve először csak hátratántorodott, majd leült a fal melletti székre. Egy röpke pillanatig még állta a tiszta szempár sugarát, majd lassan szertefoszlott. Mintha ott se lett volna. A férfi kicsit még mindig remegve a haragtól és az átélt látványtól visszafeküdt az ágyba és szorosan magához szorította a békésen alvó lányt. Kisimított néhány hullámos tincset a homlokából és puha csókot lehelt az orrára. Érezte, ahogy az indulatot lassan a szerelem bársonyos ereje váltja fel a szívében. A szoba túlsó végében ekkor egy vakító fénysugárból előlépett az Angyal, aranyló szárnyaival védőn beborítva az ágyban fekvő emberpárt. „Látom megkísértett. Ez a csata már jó ideje készülődött a lelkedben. Én veled voltam végig, de a Végső Döntést neked kellett meghoznod. Álltad a próbát. A Fény legyőzte benned a sötétséget.” A férfi már meg se lepődött, hogy a logikára és az ész érvekre fittyet hányva az éjszaka közepén egy fenséges, aranyszínben pompázó Angyal áll a szobában, hatalmas fénylő karddal a kezében. Hálásan elmosolyodott és halkan ennyit mondott az Angyalnak: „Köszönöm Mihály a védelmet! Nélküled nem ment volna.”   

 

 

 

 ----------------------------------

    

              

 

  Fehér Atyák titka

  

 

 

A Fehér Paripa megállt az öregember mellett és vörösen szikrázó szemekkel nézett rá. Büszke tartása, hófehér szárnyai lenyűgözték az út szélén lassan baktató Öreget. A Paripából sugárzó erő, mint egy tűzcsóva csapta meg, megkapaszkodott hát a sűrű erdő egyik vastag ágában. „Már vártalak” mondta neki halkan. „Kérlek vigyél haza! Lejárt az időm.” A Paripa óvatosan meghajolt az ősz hajú fehér csuhás előtt, elülső lábait behajlította és megvárta amíg az lassan, egyenes derékkal a hátára ül, lábait két hófehér szárnya elé helyezve. „Készen állsz az Útra?” kérdezte. A Fehér Atya maga elé szorította a Serleget, tekintete hosszan az erdő fái közé révedt. Lelkében népe ősidőkből származó mélyre temetett titkait őrizte, és bár néha úgy érezte olyan mázsás zsákot cipel már nem bírja válla a terheket, mégis szívében soha ki nem aludt a Hit Tüze. Most azonban tudta, mennie kell. „A Serleget is magaddal hozod?” kérdezte a Paripa. „Most nincs Ideje még. Sötét idők járnak, mentenünk kell az egyetlen Örök Kincset, hisz ez lesz majd túlélésük záloga. De egyszer majd, ha eljő az Idő, a Teremtő akarata szerint visszajövünk erre a szent földre, a Kárpátok ölelő karjaiba és átadjuk a Serleget a Méltó Utódnak, az Égi Küldöttnek, aki a MAG népének Örök Tudását a Teremtő áldásával Népe felemelésére fordítja.” A Pálos Atya még egy utolsó pillantást vetett a Pilis némán hallgató, isteni hangokat őrző fénylő domborulataira majd átkarolta a Paripa kecses nyakát „Indulhatsz! Az Atya már vár rám. Teljesítettem a küldetést.”    

 

---------------------------------------------

 

 

 

  A Tiszta Szívűek szövetsége

                                                               - Avagy a szeretet diadala - 

 

 

 

A lány vadul táncolt a bordó asztalon a zene őrülten tomboló ritmusával próbálva versenyt tartani. Hosszú szőke haja csapzottan omlott a vállára, szeme körül szétkenődött a fekete festék, bájos arcán halott mosoly ült. Ruháit egymás után dobálta le magáról, nem volt kontroll. A négy férfi az asztal körül hangos kurjantásokkal kísérve ordítva tapsolt a szép arcú lánynak miközben megvetően fémpénzeket dobáltak lábai elé. Az egyik aztán kisvártatva felállt és a szoba hátsó sarkában összefont karral, széttett lábakkal álló Ördöghöz ment. „Van még por? A lány fárad. És még szükségünk lenne rá. Már ha érted …” kacsintott röhögve az Ördögre. Az Ördög a zsebébe nyúlt és egy műanyag zacskót húzott elő. „Itt van. Az utolsó adag. Ha végeztetek takarítsátok el a nyomokat.” A férfi mohón a fehér méreg után nyúlt és gyors léptekkel visszament a részegen üvöltő társasághoz.

Ekkor lépett a szobába a Fiú. Alig volt húsz. Ahogy körbenézett tekintete megakadt az asztalon vonagló lányon, szeme megtelt könnyel, egy lépést tett felé, de aztán meggondolta magát és a szoba homályba borult sarka felé indult. Egyenes tartással megállt az Ördög előtt és határozottan a szemébe nézett „Van egy ajánlatom! Az életem a Lány lelkéért cserébe.” Az Ördög kaján vigyorral végignézett a magas, tiszta tekintetű fiún, majd fejét hátrahajtva hangos röhögésben tört ki „Na ne nevetess Nimród Fia! Inkább menj haza, élvezd a pillanatot! Még előtted az egész élet! Kérsz egy kis port hozzá esetleg? Vagy lányokat?” kacsintott. A Fiú indulatosan ütötte ki az ördög kezéből a feléje nyújtott fehér zacskót és egészen közel hajolva hozzá ellentmondást nem tűrően folytatta „Újra mondom: az életem a Lány lelkéért cserébe! El kell fogadd, tudod jól! A Tiszta Szív Áldozat Szentsége ősi törvény! Önként hozom meg. Ennek te sem szegülhetsz ellen.” Az Ördög felállt és indulatosan az asztalra csapott „Ki vagy te, hogy ide mersz állni elém és ultimátumokat adsz nekem?!” üvöltött bűzös leheletet okádva a Fiúra. „Hát nem emlékszel rám?” szólt az csendesen „Pedig már találkoztunk. Én vagyok az, aki régről szereti ezt a Lányt. Így összetörve, megalázva, önmagát elveszítve, roncsként is. Mert ismerem a lelkét évezredek óta. És tudom, hogy az tiszta. Most eljött az Áldozat Ideje. Neki élnie kell. Még dolga van.” Azzal megfordult és a szoba homályából lassan kibontakozó sziklafalhoz sétált. Megállt a szakadék előtt és onnan nézett vissza az Ördögre „Készülj Lucifer, mert az időd lejár! A Szeretet Ereje hamarosan átveszi az uralmat és a Fény ledönti trónusáról a Sötétséget! A Szeretet az egyetlen, ami erősebb nálad! Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. És a Lányért.” Még egy utolsó pillantást vetett a félhomályban tébolyultan tekergő félmeztelen lányra „Ezentúl Fentről vigyázok Rád Kedves! Ég áldjon!” suttogta halkan, majd szemét lecsukva hirtelen a mélybe vetette magát.

Az Ördög vörösen izzó szemekkel döbbenten nézett rá, a kaján vigyor dermedten fagyott rá rút pofájára. Tudta, hogy vesztett. Mikor a hatalmas hófehér szárnyú Angyal a szobába lépett megtántorodott és a székre rogyott. Az Angyal lassú léptei előtt a négy férfi által bezárt kör kettényílt. Néma csend lett a teremben. Tanácstalanul néztek az Ördögre, nem értették az egészet. A hirtelen támadt vakító fényesség elől az Ördög elfordult, úgy szólt vissza hátulról feléjük „Engedjétek! Már az Övé a Lány.” Az Angyal óvatosan ölébe vette az ekkor már ájultan fekvő lányt, hatalmas szárnyaival betakarva fiatal meztelen testét. Miközben a kijárat felé ment az egyik férfi ijedten utána kiáltott: „Vigyél engem is magaddal! Nem akarok itt maradni … ezekkel ….”  Az Angyal megállt és szelíden a rémült férfira nézett „Imádkozz az Atyához! A Te Sorsod az Ő döntése. A Kegyelem Órája még nyitva áll.” Azzal megfordult és a Fény felé indulva a Lánnyal méltóságteljes szárnycsapásokkal elhagyta a Sötétség Templomát.       

 

-----------------------------------------------

 

 

NIMRÓD TORNYA

 

 

  

A kislány megállt a hatalmas torony előtt és kis kezeivel erősen belekapaszkodott az angyal szárnyaiba. Az angyal látta, hogy megijedt a látványtól, ezért bíztató mosollyal megkérdezte: „Na, itt vagyunk hát, nem mész be? Azt kérted, vezesselek a Toronyhoz, mert beszélni akarsz a Királlyal.”

„Tudom. Már megyek. Csak vártam egy pillanatig, mielőtt … „  s már indult is apró kis lábait szaporán szedve a díszes indákkal díszített óriás aranykapu felé. Az angyal a bejáratig kísérte. „Innen egyedül kell menned, hisz tudod.” A kislány hátranézett, rámosolygott az angyalra, s öntudatosan nagyot biccentett.

A teremben azonnal megszűnt a hangos zsivaj, mikor a pöttöm lány belépett. Senki nem számított a váratlan látogatóra, különösen nem ilyen apró termetű emberke személyében. A Mágusok Tanácsa – vagy ahogy a Birodalomban sokszor hívták őket, a Tizenkettek - a középen álló nagy kerek márványasztal körül ült. Csak egy hely állt üresen, egy nagy vörös támlás szék, melynek háttámláját ragyogó türkizkék fényű gyűrű díszítette. A szék mögött, kellő távolságból, kecsesen hófehér szárnyas paripa állt.

A kislány puha léptekkel végigment a termen, majd megállt a Mágusok előtt. „Kit keresel Kicsi Tündér?” nézett rá kissé szigorú, de azért barátságos mosollyal a legvénebb ősz szakállú Mágus, akit társai a Nagy Mesternek hívtak.

„A Királyhoz jöttem. Üzenetem van a számára!”

Senki nem mert pisszenni se, döbbenten álltak a kislányt figyelve, feszült csendben várva a fejleményeket. Mindenki azt találgatta, vajon mit lép erre a merészségre a Mágustanácsot őrző Mihály, a Hadak Ura, s a Mágusok? Hogy fogják kedvesen, de határozottan rendre utasítani a vakmerően szemtelen kislányt?! Ekkor azonban váratlanul nagy robajjal kinyílt a terem leghátsó ajtaja, s belépett rajta a Tejút Ura, a pompázatos ruhába öltözött Nimród Király. Hatalmas termetével egyenesen a kislány elé lépett, s lassan lehajolva óvatosan karjába emelte a csöppséget. „Bátor kis emberke vagy! Már jelezték az Őrzők, hogy jönni fogsz, mond hát mi hírt hoztál az Emberek Földjéről?”

A kislány egy darabig tétovázott, hitte is, meg nem is, amit lát, majd örömtől könnyes szemekkel csak ennyit mondott, halkan, szinte suttogva a Király fülébe: „Várnak Téged! Nagyon! Azt üzenik, készen állnak, a szívük egységben, a lelkük tisztaságban, a hitük rendíthetetlenül Tebenned. „ 

A Király gondterhelten maga elé bámult, miközben a kislányt magához ölelve homlokon csókolta és gyengéden a szárnyas paripa hátára ültette. „Menj haza Kicsi! Mond meg a Tiszta Szívűek Szövetségének, az üzenet célba ért, s öröm van a szívemben hallatán. De az Idő Urával még egyeztetnem kell! A végső döntésről angyalaim vinni fogják a hírt. Annyit mondhatok, már közel van.”   

 

Jó ideje találgatták már a Birodalomban, vajon mikor adja ki végre a parancsot Nimród díszes seregének: indulhatnak az Égi Kapun át megtisztítani a világot, s felvenni a Végső Nagy Harcot a Sötétség Urával? Most íme, egy váratlan fordulat felgyorsította az eseményeket. A földi világból segélyhívó szó érkezett.

A Paripa távozása után Nimród egy darabig feszülten maga elé nézett, majd a Mágusok felé fordulva hosszan, mélyen belenézett mindegyikük szemébe külön-külön. „Döntenünk kell. Ezt a Hívó Szót várjuk ezer éve, amióta száműzetésbe kényszerültünk az Atya parancsára. A Sereg készen áll. De muszáj kivárni a Tökéletes Pillanatot,  … ”

Az angyal csendesen leült a kislány ágya mellé, puha szárnyaival végigsimította rózsaszín arcocskáját. A kislány az érintésre felébredt, s kérdőn nézett az angyalra: „Ugye nem csak álom volt?”

„Tudod Kicsi, vannak hívők és vannak hitetlenek. Azok, akik hisznek, azok tudják, az ősi mondák egyszer életre kelnek, mert a nép századok hosszú során át kitartó hite olyan erő, melynek rezgése a szellem világából az anyag világába képes átültetni az ősi meséket. S akkor, azon a Szent Napon, azokat, akik hittek, akik szívükkel táplálták a reményt, akik őrizték a mondák titokzatos erejét, az életre kelt hősök felemelik a Tejút Fénylő Ösvényére, egy olyan világba, ahol az Ég és a Föld összeér, mert Nimród, a Nagy Király összeköti az Eget a Földdel. Ezen a Szent Napon fogjátok megtudni a Választ. Addig titokzatos homály fedi, hogy ne kerüljön véletlenül se avatatlanok kezébe. Így tud majd Nimród érkezése valóban a Tökéletes Pillanatban, az Elrendelt Időben a szellem világából, az anyag világába átvarázsolódni a Pilis szent hegyeinek mélyéből."

 

-----------------------------------------

 

 

 

Szíriusz Angyala

 

 

A lány a pulthoz lépett és határozott mozdulattal rácsapott az aranyszínű csengettyűre.  A csilingelés élesen hasított a szoba csendjébe, de mivel nem jött ki a hófehér bársonyfüggöny mögül senki, így újra csengetett. Ujjai a pulton doboltak. Türelmetlen volt. Pár perc újabb néma csend következett, majd a súlyos függöny méltóságteljesen szétnyílt és egy magas, ősz hajú, szikár férfi lépett a pult mögé.

„Az álmaimért jöttem!” Nézett határozottan a férfi szemébe a lány. „Egész eddig vártam, de sehol semmi! Elég volt. Most azonnal akarom őket!”

„Pontosan melyikre gondolsz?” Kérdezte csendesen a férfi. „Amire kislányként vágytál, vagy amire gimnazistaként, esetleg arra, amelyik az elmúlt tíz évben született meg benned? Nem mindegy melyik fiók felé indulok. Tudod, hosszú az út, látom türelmetlen vagy, nem akarom feszíteni a húrt …” A férfi itt elmosolyodott és vidáman rákacsintott a döbbent lányra.

„Ez nem vicces! Én is hosszú utat tettem meg mire ide értem. Nagyon is hosszút! Elfáradtam. Elegem van. Nem hiszem, hogy az Égi Tanács örülni fog, ha elmesélem Nekik, hogy az Álomkezelő Pult Őre kinevette az álmaimat.”

„Ó, isten ments, hogy kinevessem az álmaidat! Minden tiszteletem az álmaidé. Nagyon is különleges, izgalmas álmaid vannak. Sokan szívesen cserélnének Veled!  (Azokra gondolok, akik még álmodni sem tudnak önállóan, inkább mások álmait élik.) Csak próbáltalak kicsit felvidítani. Szomorúságot láttam a szemedben. Pedig tudod jól, szomorú szemekkel nem lehet boldog álmokat lehívni a Ti világotokba.”

A lány nagyot sóhajtott, majd nyaka körül kicsit kiengedte a szorosra tekert krémszínű kötött sálat. Fáradtan a pultnak dőlt.

„Tudom. Igazad van. Köszönöm, hogy emlékeztettél… Jól van, akkor nézzük csak… Most, hogy így rákérdeztél, nem is tudom melyik álmomat válasszam. Eredetileg azért az utolsó tízévesért indultam ide ma reggel. De most kicsit elbizonytalanodtam.  Nem tudtam, hogy a régebbiek közül is választhatok még. Meddig kell döntenem?”

A férfi ránézett az órájára, amin a Nap, a Hold, és a Merkúr forgott körbe - körbe a Tejút tejszínszín örvényében, majd kis szünetet tartva így szólt.

„Ráérsz. Én nem sietek sehova. Az elkövetkező kétezer évben biztosan itt leszek. Addig van időd nyugodtan átgondolni.”

A szája szegletében megint készülődött egy huncut mosoly előbukkanni, de nem mert előhozakodni vele, nehogy megint felpaprikázza magát a lány.

„Na, hát addig én biztosan nem várok!  Nem elég az a közel harminc év, ami már így is mögöttem van?! Döntöttem! Az óvodáskorit kérem. Azt már úgyis rég nem mertem álmodni…Azt hittem már nincs is meg … ”

„Jól meggondoltad? Annak már kicsit elhalványodtak a vonalai. Ha ezt választod, akkor segítened kell majd benne, mert ezt egyedül én nem tudom előkeresni az Ősi Álomtárból.”

„Na, azért annyira nem ősi! Látom, ma kifejezetten az én bosszantásomra esküdtél fel. De tudod mit, nem számít. Most már ez sem számít! Azért is elviszem, amiért jöttem. Mit kell tennem?”

„Rendben. Akkor kérlek, fogd meg azt az aranyszínű ecsetet, ami ott van a pult jobb szélén. És erre a hófehér papírra rajzold le szépen, pontosan azt az álmodat, amire az előbb céloztál. A kislánykorit. Figyelj a részletekre is! Van időd, nem kell sietned.”

A lány levette a kabátját, hosszú sálját letekerte és a fehér bársonnyal bevont székre terítette maga mellé. Majd kezébe fogva az aranyecsetet pár percig csak mereven nézte a hófehér lapot. Aztán nagy levegőt vett és határozott mozdulatokkal rajzolni kezdett az üres papírra. Varázslatos módon, ahogy csúszott a papíron az aranyecset, úgy keltek életre lelke mélyéből az álom-emlékek. Azok az óvodai emlékek, amikről ebben a percben már biztosan tudta, nem az óvodában, sokkal, sokkal régebben születtek… Ahogy haladt az alakok, a képek, a formák megrajzolásával úgy törtek fel szíve mélyéből az érzések, a vágyak, az illatok,a hangok,  a  fogadalmak a régi szeretett társakkal: hogy igen és megmásíthatatlanul biztosan újra találkozunk és akkor már nem rontjuk el! Nem, nem soha! Akkor majd megcsináljuk! És jól csináljuk! És megoldunk mindent, amit akkor és ott nem tudtunk megoldani. Most biztosan sikerülni fog!  …

Sokáig dolgozott. Egy pillanatra se tekintett fel a papírról, minden porcikájával átadta magát az álom-alkotásnak. Keze végül fáradtan megállt a papíron, az aranyszínű ecsetet lassan letette a pultra. Aztán csak állt némán és nézte, hogy a könnycseppek apró foltokká mázolják át szemei előtt az aranybetűket. S a papír ekkor varázslatos módon életre kelt, az aranybetűk helyén megmozdult az álom. A lány felismerte az összes szereplőt, mindegyikőjüket. Azt is, akiről nem is tudta, hogy ismeri. Nézte egy darabig a könnycseppekkel elvarázsolt álompapírt, rajta a táncoló, boldogan nevető szeretett ismerősöket, majd óvatosan felemelte a papírt a pultról, két oldalt kicsit megdöntötte, nehogy az aranyszín alakok leessenek róla, s csillogó szemekkel nyújtotta előre.

Ekkor vette észre, hogy a férfi a pult mögött eltűnt. Helyén egy gyönyörű, hófehér szárnyú angyal állt. Szíriusz Angyala, a lány azonnal felismerte.

„Én jöttem az álmaidért.” Nézett mosolyogva az angyal a lányra. „Készen állsz rá, hogy megérkezzenek?”

„Most már igen!” Vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. Egyszer már feltette neki ugyanezt a kérdést az angyal, de akkor tétovázott. Hisz még olyan kicsi volt. Ott, négyévesen az óvodai szoba sarkában, a babaszoba kis rózsaszín székén ücsörögve mit is válaszolhatott volna az angyalnak? Hisz akkor még nem érezte a súlyát. Akkor még nem tudta mit veszíthet. Most már tudja. Azóta megtanulta, nem szabad gondolkozni az Igaz Álmokon. Tilos! Akkor azonnal elrepül az angyal. És nem viszi el az aranyszín ecsettel megrajzolt álom-igénylőt az Istenek Tanácsának. Most értette meg, csak a szív-rajzokat viszi magával az angyal. Mert csak annak van súlya az Égi Tanács előtt.

 

(2017. december)

-------------------------------

 

 

Angyali üdvözlet

 

 

Hatalmas vihar tombolt, olyan igazi mindent elsöprő nyári vihar. Az ablakok szinte remegtek az őrült széllökésektől és a fülsüketítő mennydörgéstől. Az idei nyár már csak ilyen volt. Szélsőséges. A lány az ablak előtt ült egy csésze forró teával a kezében, onnan nézte Természet Anya eszeveszett táncát. A szobában sötétség volt, csak egy gyertya pislákolt a komódon, s bár egyedül volt a házban mégsem félt. Gondolatban már messze járt, amikor hirtelen a villámlás vakító fényében egy magas alakot vett észre a szoba sarkában felé indulni. Maga is meglepődött rajta, de nem ijedt meg. Sőt, melegség öntötte el a szívét az ismerős vanília illatot megérezve.

„De jó újra látni Téged!”  Lépett oda hozzá mosolyogva az angyal, miközben óvatosan végigsimította a haját. „Gyere, mutatok valamit!” A lánynak eszébe sem jutott ellenkezni, annál is inkább, mert egy ideje érezte, az olyan régóta jelzett Égi Kapu megnyitásával neki is dolga lesz. Az angyal az ablakhoz lépett és jobb szárnyát előre emelve lassan apró köröket kezdett rajzolni az üvegre. A kis körtől indulva egyre nagyobb és nagyobb íveket rajzolt, s bíztatóan a lányra nézett „Csak a köröket nézd! És nyisd meg a szíved! Nincs mitől félned, végig Veled leszek.” Aztán halkan mesélni kezdett….

 

…. Azon az éjjelen is hatalmas vihar tombolt. A forró nyári éjszakába hirtelen robbant be, senki nem készült rá, hiszen egy órával korábban még a fülledt melegtől alig kaptak levegőt az emberek. A kastély termei fényárban úsztak, a bálteremben gyönyörű lágy zene szólt. Olyan zene, ami a szívekig hatol, s még azt is táncolni hívja, aki sosem mert volna korábban. A bálteremben már feszült várakozás vibrált a levegőben, a nyitótáncra várt mindenki, hogy végre kezdődhessen a mulatság, durranhasson a pezsgő, csattanhasson a vágyva vágyott titkos csók. A hirtelen jött nyári vihar csak tovább fokozta az amúgy is zsibongóan vidám hangulatot, a teraszról sikítva menekültek be az udvarlóra vágyó lányok a díszterembe. Frizurájukat igazgatták, szabadon kivillanó vállukról törölgették a meleg esőcseppeket. Kíváncsi pillantásokkal lestek körbe, hol van a házigazda lánya, mikor kezdi már meg végre a nyitótáncot? Mikor, s főleg kivel? Mikor a házigazda Vajda Mátyás intésére a zenekar abba hagyta a felvezető dallamokat a bálteremben néma csend lett. A jobb oldali bejárati ajtó ekkor nagy csattanással kivágódott, s egyenes tartással, emelt fővel kecsesen besétált a terembe egy gyönyörű hattyúnyakú fiatal lány, a házigazda lánya. A terem közepén büszkén megállt, dacosan belenézett apja kemény tekintetébe, majd egy pillanatra lecsukta a szemét. Tudta, hogy mindenki őt figyeli, tudta, hogy minden rezdülése számít most, mégis időt kellett nyernie. Ha mást nem, csak egy másodperc időt. Amíg dönt. Szembe megy –e az apai szigorral, van –e hozzá ereje, bátorsága vagy nem? Némán állt percekig. Kereste a teremben az egyetlen szempárt, ami a lelke mélyéig hatol, s amit álmaiban évszázadok óta néz. Az egyetlen szempárt, ami pont olyan, mint az övé. De nem találta. Talán nem jött el? Vagy késik? Hiszen megígérte! De nem volt idő többet várni, lépnie kellett. Tiszta szívből hitte, bízta, hogy Zsombor érteni fogja a döntését, annál is inkább, mert nem az ő döntése volt! Hanem az apjáé. És ő nem ismert tréfát. Azt gondolta, ha két szív összetartozik, egyetlen tánc nem szakíthatja szét. Az égvilágon semmi nem állhat közéjük, hát egy buta tánc meg aztán biztosan nem! De ő itt és most nem mehet szembe az illemmel, az ősi szokásokkal, a tradíciókkal, az egész tébolyult és szívtelen főúri világgal azzal, hogy annak a Férfinak nyújtja a nyitó táncra a kezét, akit a Lélek Szent Törvénye szerint illetne. Akit tiszta szívéből szeret, s aki őt ugyanígy minden rezdülésével viszont szereti. Így aztán gyorsan megfordult és a terem túlsó végében türelmetlenül várakozó Edmond felé nyúlt. Szinte sírva, kínok kínját kiállva kezdte meg vele az első lépéseket, hiszen abban a másodpercben, ahogy a diadalittasan mosolygó Edmond kezét megfogta, azonnal megpillantotta a terembe ekkor belépő Zsombort. A tekintete mindent elárult. Úgy összeszorult a szíve a fájdalomtól majdnem összeesett. Pont úgy, ahogy Zsombor szíve. Csak a facéran várakozó lányok tapsoltak halkan örömükben. Ha Melinda mást választott a nyitótáncra, akkor Zsombor újra szabad! Erre vártak régóta, hiszen a legsármosabb férfinak számított messze földön. Ők ketten lettek volna az álompár. Mindenki tudta, semmilyen módon nem lehet közéjük állni, mert egyek. Illetve csak lettek volna, ha … Ha azon az estén a nyitótánc csábító dallama nem más irányba sodorja az eseményeket. Ha azon az estén, nem bicsaklott volna meg két összetartozó lélek egész életútja helyrehozhatatlanul örökre.

(Az angyal itt kicsit megállt pihenni, érezte, hogy a lány fárad és látta, hogy nagyon sír. „Tudod, hogy minden helyrehozható! Nincs olyan, hogy örökre!” mosolygott rá bíztatón… „Folytassam?” a lány bólintott …)

A bál hajnalig tartott, de Zsombor számára azonnal véget ért. Ahogy meglátta Melindát Edmond karjaiban táncolni, azonnal sarkon fordult, dühösen félretolta maga elől az eléje sereglő kacéran mosolygó lányokat, s a tomboló viharral nem törődve lóra ült és elvágtatott. Bele az esőbe, bele a zúgó, vadul táncoló tajtékzó erdő sűrűjébe. De Edmondnak se jutott öröme a táncban, mert ahogy Melinda a keringő harmadik fordulójánál meglátta a teremből dühödten kirohanó Zsombort, azonnal ki akarta tépni magát Edmond karjaiból, hogy utána menjen. De az erős kezek nem engedték, próbálták vissza tartani, hiszen Edmond tudta, ha most Melinda innen így elrohan, minden főúri társaságban csúfondáros mosollyal fogják majd fogadni. De a Szerelem Szava minden földi szorításnál erősebb akarat. Ez vitte akkor Melindát, s olyan erővel indult meg a kijárat felé, amit Edmond képtelen volt megakadályozni. Rohant ki, át a csúszós teraszon, le egészen az istállókig, de hiába kiabálta Zsombor nevét, hiába kiabált a zuhogó esőben, hogy „Ne menj el! Félreértés az egész! Csak a nyitótánc volt az övé, aztán minden tánc a Tiéd! Örökre! Apám akarta így! Nem tehettem mást, értsd meg! Értsd meg kérlek! Szeretlek! Könyörgök NE MENJ EL!” …..  már késő volt… Az Idő Nagy Ura azon az estén nem volt kegyes hozzá. Néha fura tréfát űz velünk. Mert mire Melinda feleszmélt és Zsombor után vetette magát a báli tömegen át, Zsombor már összeszorult szívvel, kemény tekintettel vágtatott a zuhogó esőben a sötét erdőn át, dühösen sarkantyúzva a lovát, minél messzebb és messzebb a kastélytól, ahova ő lánykérőbe érkezett és összetört szívvel távozott.

Ami ezután következett olyan megállíthatatlan egyre mélyülő örvény volt, ami így vagy úgy mindenkit megégett, aki a közelébe került. Zsombor Párizsba ment, ahol azonnal belevetette magát az éjszakába és éveken keresztül bőrgőzös éjszakákon át falta a nőket. Így próbált felejteni. Volt miből, megtehette. De napról napra nem tett mást, csak a fájdalomtól megvadulva dühödten menekült. Jéghidegre fagyasztotta a szívét, olyan keményre, soha senki nem tudott még csak a közelébe se férkőzni. Hazudott magának és hazudott minden nőnek, aki az útjába került. A valaha tiszta szívű, becsületes, életerős fiúból híres világfi lett, aki űzött vadként bolyongott a párizsi éjszakában. Mindenkiben azt a bűbájos mosolyt, azt a pillantást, azt a szempárt, azt a csókot, azt az ölelést, azt a csilingelő nevetést kereste. De nem találta meg soha többé senkiben. Nem is találhatta. Hiszen Melindából csak egy volt. Ahogy mindenkinek csak egy Igaz Párja van ezen a földön, s bolyonghat évtizedeken át, bele hazudhat minden reggel a tükörbe, lesz egy pillanat – ha mást nem az utolsó – amikor szembe kell néznie az Igazsággal. Zsombor életében is eljött ez a pillanat. Egy reggel arra ébredt szétmulatott párizsi lakásában, hogy nem bír így élni tovább! Nem tud hazudni tovább senkinek, se magának, se másoknak, inkább farkasszemet néz a legnagyobb fájdalommal és visszamegy Kolozsvárra megkeresi Melindát. Látnia kell! Ha csak egy pillanatra is! Kell. Különben elpusztul. Akkor még nem tudta, már nincs visszaút, mindenképpen bele fog pusztulni, mert az Idő Ura akkor és ott még nem engedi megfordítani az Idő Kerekét. Mert a Kapu még nem nyílt ki…

… Pár nappal később lóhátra ült azzal a szándékkal, hogy ha kell - ha lehet - mindent végleg maga mögött hagy Párizsban és visszamegy Melindához, hátha van még egy esély. Mivel úgy is csak vegetál, ennél rosszabb már úgysem lehet, gondolta. De tévedett. Lehetett még rosszabb. Két napot utazott, mire Kolozsvárra ért, ott egy fogadóba ment, tiszta ruhát öltött magára és azonnal, előzetes bejelentkezés nélkül a Vajda Birtokra ment. Ahogy közeledett a birtokhoz, a kastély udvarában a nagy árnyas tölgyfák alatt kisebb csoportot vett észre középen egy fekete csuhás pappal. A gyomra összeszorult, s mielőtt bármi biztosat tudott volna abból mi is történik ott, már tudta, elkésett. Leszállt a lóról, lassan közelebb ment a kis körben álló fekete ruhás emberekhez. A pap mellett egy összetört, hajlott hátú öregember állt, szorosan átölelve tartva egy zokogó, eszét vesztett asszonyt. Legszívesebben azonnal hátat fordított volna és ordítva kirohant volna a világból, de a fájdalomtól, ami ekkor a mellkasába hasított nem tudott moccanni se. Csak állt meredten és nézte az asszonyt, Melinda édesanyját. Tudta, muszáj közelebb mennie, látnia kell a legszörnyűbbet, mert ha nem látja a saját szemével talán sosem fogja elhinni a szívével és megbolondul. Lassan oda lépegetett hát, s megállt pont szemben a koporsóval. Nézte a hatalmas liliom csokrokat, s a koporsó fedelén az aranybetűkkel írt feliratot: Vajda Melinda, élt huszonkét évet.

Az asszony csak ekkor ismerte fel. Kitépte magát a férje karjából, oda rohant Zsomborhoz és vadul ütni kezdte a mellkasánál. „Te gyilkos! Te tehetsz mindenről! Gyűlöllek! Légy átkozott!” majd zokogva a földre rogyott.

Zsombor nem nézett senkire, hátat fordított az asszonynak, a lovához sietett és elvágtatott. Visszament a kis fogadóba, leült az ágyára és másnap estig csak ült, ugyanúgy. Nem mozdult, csak nézett maga elé, talán nem is volt magánál, egy másik világban járt. Melindánál. Aztán csak sírt és sírt. Tudta, innentől neki teljesen mindegy már minden. Mert az ő élete ezzel véget ért. Két nappal később meglátogatta Melinda édesanyja. A megtört asszony, kissé rendezettebb volt, már nem sírt, látszott erősen fegyelmezi magát. Zsombor legnagyobb meglepetésére nem szitkozódott már. Csendben beszélt, halkan, végig Zsombor szemébe nézett, mélyen, fájóan mélyen. „Azért jöttem, hogy tudd az igazságot! Ha már a lányom meghalt, legalább az emléke maradjon tiszta. Azt a táncot nem ő akarta Edmondnak adni, az apja kényszerítette rá. (Szenved ő is most, mint a kutya, ne aggódj.) Amióta megismert Téged, csak Téged szeretett. Tiszta szívéből! Mint ahogy pontosan tudom, hogy Te is Őt. Titeket egymásnak rendelt az Isten. Hetek óta készült arra a bálra, külön ruhát varratott rá, Neked akart tetszeni. A kedvenc színedet választotta. Azt hitte, meg fogod kérni a kezét.

„Meg akartam..” suttogta halkan maga elé Zsombor.

„Kár, hogy ezt Neki nem mondtad el …. Miután meglátott Téged belépni a terembe, azonnal ki akarta tépni magát Edmond karjából, csak ő nem engedte el. De nem csókolta meg, rosszul láttad! Melinda otthagyta Edmondot és utánad rohant az éjszakába az istállókhoz. Félreértetted az egészet te konok bolond! Ha csak egy percre megálltál volna, ha csak egy percre meghallgattad volna, s nem rohansz el olyan sértetten olyan makacsul, akkor elmondta volna ezt Ő is Neked! … Egy évig várt Rád. Minden nap leste az ajtót, belépsz –e rajta?! De nem léptél. Egyre rosszabb hangulatba került a hiábavaló várakozásban. Alig evett, senkivel nem beszélt, senkivel nem akart elmenni sehova. Aztán váratlanul hírt kaptunk Rólad. Hogy mit művelsz Párizsban, hogy jól élsz, falod a nőket. Ekkor teljesen összeomlott. Egy hétig nem jött ki a szobájából, azt hittük eszét vesztette. Aztán egy reggel szépen felöltözve megjelent a nappaliban. Komoran csak annyit mondott, hívjuk oda Edmondot beszélni akar vele. Egy héttel később összeházasodtak. Edmond szegény fejével örült, azt hitte végre megnyerte Melinda szívét. De csak a kezét nyerte meg. Én végig tudtam, mert láttam, Melinda csak játszik. Bosszúból ment hozzá szegény fiúhoz. Így akart visszavágni Neked. De innentől a lányom már nem volt önmaga. Haldoklott. Láttam, és nem tehettem mást, mint tehetetlenül végig néztem az egészet … Nem kívánom, hogy valaha megtudd milyen érzés ez egy édesanyának! Egy éve voltak házasok, amikor egy este odajött hozzám, megfogta a kezem és elbúcsúzott. Azt kérte, engedjem elmenni, nem tud így élni tovább. Kiabáltam, üvöltöttem vele, zokogva könyörögtem ne mondjon ilyen bolondokat, mire ő csak csendben sírni kezdett és hazament Edmondhoz. Három nappal később meghalt. Az orvos értetlenül állt az eset előtt, azt mondta még soha nem látott ilyet. Nem volt beteg, fiatal volt, a teste makk egészséges, s mégis megállt a szíve.”

Az asszony felállt, rátette a kezét a zokogó férfi fejére és csendben még annyit mondott. „Ha csak egy percre letetted volna azt a fene nagy konokságodat és visszajöttél volna megkérdezni Tőle az igazságot, akkor elmondta volna neked, hogy félreértés volt. És akkor nem kellett volna egy buta félreértés miatt két örökre összetartozó Léleknek ilyen fájdalmasan és ilyen esztelenül korán elbúcsúznia egymástól.” Majd kisvártatva hozzátette: „Bár .. úgyse örökre búcsúzunk... az Élet örök …De ez most nem vigasz senkinek.”

 

….. Az angyal csendben odalépett a zokogó lányhoz és szorosan magához ölelte.

„Azért meséltem el, hogy tudd mi fájt sokszor annyira mélyen, mikor a szemébe néztél, és miért haragudott Rád alaptalanul olyan sokáig, amit nem értettel. De a múlt ezzel lezárult! A fájdalmas köröknek vége van! Engedd el Te is most már a múlt árnyait! Új időszámítás veszi mától kezdetét! Hisz tudod, kinyílt a Szív Kapu! Új jövőt írtok tiszta lappal. Ezt vártuk évszázadok óta. Nyisd meg a szíved ennek az Új Jövőnek, Kettőtök jövőjének, mert áldás van Rajtatok és most már eljött az ideje, hogy éljétek! Hogy együtt éljétek. Tudom, hogy így lesz. Hiszen már most is így van ..” mosolyodott el az angyal.

„Neki is elmondtad ugyanezt, tudja?” kérdezte csendben a lány.

„Hozzá másik angyal ment, az Ő angyala. Igen, már tudja. És megnyitotta végre a szívét. Hosszú évszázadok óta újra. Neked.”

 

 

(2016. nyár)

---------------------------